Maldív-szigetek: a megtestesült romantika

A tízórányi kényelmetlen repülőút után már az is nehezemre esett, hogy a repülőgép ablakához hajolva megnézzem, merre járunk. Az álmatlanul töltött fedélzeti éjszaka után felüdülés volt megpillantani lefelé ereszkedő gépünk alatt az első világoszöld korall-atollt. A végtelen azúr színű vizet pásztázva, az egymást követő kisebb-nagyobb szigetek egyikén megláttam egy nagyvárost, Malét, a Maldív-szigetek fővárosát. Néhány perc múlva már egy apró szigeten landoltunk. A repülőből kilépve rögtön megcsapott a meleg, páradús trópusi levegő. Az otthon hagyott szürke latyakra és a mínuszokra gondoltam.

A repülőtér maga is egy sziget Malé városával szemközt, ahol kisbusszal átszállítottak bennünket a vízi-légi kikötőhöz, a hidroplánok parkolójához. Rövid várakozás után beszálltunk a móló mellett lebegő kétmotoros hidroplánba. Máshol aligha láthat az ember rövidnadrágos, mezítlábas pilótát, itt viszont ez a divat. Az indulás előtti repülési tájékoztatót egy rasta frizurás helyi pilóta tartotta, aki a mentőmellények és oxigénmaszkok tartózkodási helyének megmutatása után arra is felhívta a figyelmünket, hogy a tudnivalókat tartalmazó papírral kiválóan tudjuk legyezni magukat az amúgy igen meleg gépben. Hál’ Istennek, ez utóbbi bizonyult a leghasznosabb információnak. Még a pilótafülke ajtaját sem csukták be, így végignézhettük a felszállás előkészületeit, és bepillanthattunk a repülés titkaiba.

Paradicsomi állapotok
Felszállás után rögtön kattogni kezdtek a fényképezőgépek, egymás után repültünk át a kisebb-nagyobb szigetek fölött, majd leszálltunk a „mi” atollunkon. A szerencsés földet - illetve vizet - érés után egy aprócska stégen rakták ki gépünk utasait. Meleg, téli ruházatunk ekkor már egy jó ideje nem csupán vicces, hanem kényelmetlen is volt, de hamarosan jött a felmentő sereg, azaz a szálloda hajója, amellyel tíz perc múlva már a kikötőbe is értünk. Egyszerű, mégis leírhatatlan látvány fogadott: a kék sokféle árnyalatában játszó tengervíz, hófehér korallhomok, és mindenfelé pálmafák. Máris friss kókusztejet szürcsölgettünk, majd elnyúltunk a fehér homokpadon.

A szállodánk területén barangolva aztán tovább álmélkodtunk. A recepciót elhagyva a szobába vezető út, a sziget „főútja” egy pálmaligeten vezetett keresztül, s mintha egy trópusi őserdőben járnánk, körös-körül pálmák és virágok pompáztak, madarak csiviteltek. Szigetünk a nem túl fantáziadús Sun Island nevet kapta, de ezen csak addig mosolyogtunk, ameddig meg nem hallottuk eredeti, helyi elnevezését, a Nalaguraidhoo nevet, amely az európai ember számára nem hogy megjegyezhetetlen, de egyenesen kimondhatatlan.

A sziget tengerparti szobáihoz saját kertek is tartoztak, a teraszokról látni lehet a végtelen tengert, s örökké hallani kellemes morajlását. A szállodakomplexum tervezői minden apró részletre ügyeltek: a terasz előtti kis lábmosóban például könnyedén megszabadulhattunk a partról felhozott homoktól, a fürdőszobából nyíló elkerített teraszon pedig a szabad ég alatt zuhanyozhattunk, madarak és bájos kis gekkók között.

De talán még ennél is különlegesebb élmény a víz feletti bungalókban lakni, ahová egy hosszú híd vezet. Minden bungalónak terasza van, ahonnan esténként pompás kilátás nyílik a tengerbe bukó napra. Reggel pedig a kis lakok saját lépcsőjén egyenesen a vízbe ereszkedhettünk.