Az utca törvényei - Jakarta

Indonézia fővárosába, a Jáva szigetén fekvő Jakartába nem könnyű bejutni. Bár a Soekarno-Hatta repülőtértől nincs messze a város, mégis másfél órába telik, míg beérünk a központba. Az ok egyszerű: a közel 11 milliós város nem bírja el az óriási autó- és motorforgalmat, így állandóak a dugók.

A városvezetés ugyan jóváhagyta a metróvonal építésének terveit, de az várhatóan csak 2016-ra készül majd el. Addig pedig marad a felszíni közlekedés, ami elég sokszínű, ám gyorsnak semmiképpen sem nevezhető. Van ugyan buszsáv, amit hivatalosan csak a városi buszok használhatnának, ám legtöbbször ezek is megtelnek személyautókkal. A büntetés pedig minimális, sőt, gyakran el is marad.

Az utak telis-tele vannak motorosokkal, akik teljes sávokat elfoglalnak. A szmog ellen sokan az orrukat is elfedő maszkkal védekeznek. Olykor egész családok kuporognak egy járgányon: középen az apuka és az anyuka, előttük jobb esetben csak egy, néha két gyerek, és van, amikor még hátul, a csomagtartón is lóg egy lurkó. Bár a bukósisak kötelező, azt legfeljebb a felnőttek fején látok, a gyerekeket semmi nem védi.

Ha valaki taxit bérel, érdemes a kék színű, állami autókat leinteni, ezekben a sofőr általában beszél angolul, és a tarifát is óra méri. Olcsóbb, ám annál "szagosabb" a helyi motoros riksa, a ´bajaj´, ezt viszont csak rövidebb útra vegyük igénybe, ha nem akarunk füstmérgezést kapni. Az út mellett bizonyos szakaszokon városi stopposokat is látni, akik üres helyekre vadásznak. Bizonyos kerületekbe ugyanis csak úgy lehet személygépkocsival behajtani, ha abban legalább hárman tartózkodnak. Kár, hogy nálunk ilyen önszerveződő taxizás csak a nagy BKV-sztrájkok idején működik.