Mint arról már korábban volt szó, Kappadókiát a kivételesen kedvező természeti adottságok (sok víz, meleg, mégsem száraz éghajlat, puha tufa alapkőzet) valamint földrajzi elhelyezkedése (az Ázsiát Európával összekötő természetes hídon helyezkedik el, aki keletről nyugatra vagy vissza vándorolt erre ment keresztül) tette alkalmassá már az történelem kezdetétől a benépesülésre és virágzásra.
Ez persze veszélyeket is rejtett az itt élők számára; akinek erre vitt az útja és volt némi affinitása rablásra és fosztogatásra - azaz szinte mindenki, - lelkesen egészítette ki javait a helyiek vagyonából, vagy hurcolta el őket rabszolgának.
A kappadókiaik sajátos megoldást találtak a probléma kezelésére. A puha tufába földalatti városokat vájtak. Bő fél tucat ilyen várost sikerült eddig fellelni és feltárni.
A barlangokat belepte a feledés homálya. Valószínűleg a X. század környékén lakták őket utoljára, és az először ismertté váltat is csak valamikor a 1960-as évek közepén fedezték fel véletlenül újra. Földművesek egy, a mezőn elmozdított nagyobb kő alatt járatot találtak, ami mélyen a föld alá vezetett. A földalatti városokat állítólag az első századtól keresztények ásták, de nincsenek meggyőző bizonyítékok ennek alátámasztására. Nem maradtak írásos emlékek, a falakon nincsenek festmények, a földalatti városokban nem temetkeztek. A csöndes elfeledés miatt azonban igen jó állapotban maradtak meg, tiszták, bejárhatóak.
A legnagyobb földalatti város Derinkuyu. Mintegy 50 métert nyúlik a felszín alá, ezen az 50 méteren nyolc emeletet alakítottak ki. Számos függőleges egységből áll, ami csak közvetlenül a felszín alatti nagyobb teremből átjárható. Minden szinten vannak lakó és közösségi terek, kutak, tárolók.
A falu békés időkben a felszín felett élt és csak veszély esetén költözött a barlangba. A jelenlegi vélekedés szerint közel nyolcezer embernek volt helye a városban, és ha nagyon kellett hónapokig is ki tudták húzni felszínre jövetel nélkül. A víz ellátást egy föld alatti folyóból, a szellőzést pedig a felszínre vezető aknákkal oldották meg. A bejáratokat szintenként igen ravasz, malomkövekből álló zárakkal reteszelték el. Minden bizonnyal sokkal komolyabb munka lett volna bejutani a város belsejébe, mint megostromolni egy várat.
Derinkuyut állítólag alagút kötötte össze a kb. tíz kilométerre fekvő Kaymaklitól. A feltételezett alagút bejáratát a török idegenvezetők lelkesen mutogatják. (Annyira, hogy 16 év után újra itt járva még mindig emlékeztem, hogy annak idején az idvez. hova mutatta az alagút elejét. Tuti biztos voltam benne, hogy ez csak valami saját fejlesztésű legendája lehetett, mert semmi ok rá, hogy alagúttal kössenek össze két nagyon messze lévő várost. Alig hogy megmutattam a családnak a lyukat, amit az alagút elejének mondtak, egy francia csoportnak - már a jelenben - megismételték az alábbi infót). Hááát, most sem vagyok biztos benne.
Derinkuyu remek élmény. Egyáltalán nem megerőltető egy órás látogatás alatt bejárható a város egyik legérdekesebb része. Hosszú folyosókon keresztül lehet közlekedni a szintek között (a folyosók erősen lejtenek, olyan másfél méter magasak lehetnek, azaz felnőtteknek előre hajolva járhatóak csak.) A kivilágított rész levezet a nyolcadik szintig. Alul vannak a nagy gyűlésre, közös tevékenységre használható termek, megnézhető a ciszterna és levegő kürtő. Zegzugos, izgalmas.
A belépő 8 líra volt személyenként, a gyerekeknek nem kellett fizetni. Göreméből autóval legfeljebb fél óra, de tömeg közlekedve is megközelíthető. A legmélyebb járat van rendesen kitáblázva és kivilágítva, a többi rész végigjárásához legalább fejlámpa kell. A barlangban folyamatosan 20 fok körüli hőmérséklet van, fázósaknak egy könnyű pulóver ajánlott. Nem igényel komolyabb felkészültséget, de claustrophobiával nem kifejezetten ajánlott
További földalatti városok találhatóak Tatlarinban, Ozkonakban, Maziban, Kaymakliban és Gaziemirben. Mindegyik könnyen megközelíthető.