Reggel 8-kor indult a gép és 9 óra után érkezett Kathmanduba. Volt hat és háromnegyed óra átszállási időm, ráadásul ma van a nepáli vízumom érvényességének az utolsó napja (idefelé jövet a két napra váltottam, de a minimális érvényességi idő 15 nap), így adódott a lehetőség, hogy kimenjek a városba. A DrukAir (bhutáni királyi légitársaság) jóvoltából nem kellett a nehéz hátizsákkal küszködni, tíz másikkal együtt Paroban felejtették (64 személyes a gépről 10 elfelejtett csomag csinos arány). 13:45-re mindenképpen vissza kell jönnöm a repülőtérre a delhi járatra való becsekkoláshoz, 13:25-kor pedig jön még egy gép Paroból, majd arra felrakják, ígérte meg nekem és a többi utasnak a DrukAir helyi képviselője. Hihetően mondta, látszott, hogy van tapasztalatuk az ügymenetben (mintha ez lenne a szokásos eljárás, hogy két lépésben szállítják a bőröndöket), hát nem sokat cicóztam, kimentem Bodnath-ba az óriás szúpához, főleg shoppingolni és tibetieket fényképezni.
Sok rosszat lehet mondani Kathmanduról: - mind igaz - büdös, szmogos, iszonyú koszos, elképesztő a káosz, a közlekedés rémálom, mégis annyival élettel telibb, hogy alig tudtam betelni vele. Láthatóan mindenki megy a dolga után, nem csak várják nagy boldogan a szebb jövőt a nagy semmiből, teljesen félreértett feltételek mellett. Reptértől reptérig majdnem négy órát voltam kint a városban, és többet ért, mint Bhutánban egy hét.
És csoda történt. Fél kettő felé megjött a bhutáni gép, és rajta volt a hátizsákom. Amikor bejelentkezünk ugye indulásra, akkor pontosan négy biztonsági ellenőrzésen kell átesni a kathmandui reptéren. Amikor azt mondjuk, hogy az elveszett csomagért megyünk, akkor kérdés nélkül lehet besétálni a légi oldalra. Egy fegyveres katona ugyan megkérdezi, hogy mi van má', de utána ügyesen útba igazít, hogy merre lesz a pakk.
Delhiben most rossz idő van, ezért átirányítottak Jaipurba. Itt még nem jártam.