Ugye az utazás egyik számottevő örömforrása az étkezés. A bhutáni konyhát egy úti könyv író úgy jellemezte, hogy a hozzávalók szűk köre miatt aligha fogják a világ legnagyobbjai között nyilvántartani. A sokféleségbe nehéz belekóstolni, mert rejtegetik. Ugyanez az úti könyv író, azt írta, hogy - idézem - a helyi idegenforgalmi szakemberek rengeteg erőfeszítést tettek, hogy egy olyan választékát dolgozzák ki az ételeknek, ami megfelelnek a nemzetközi vendégek elvárásainak. Hogy rohadjanak meg.
A - nekem tökéletesen szükségtelen - napi háromszori étkezés benne van a napi belépési illetékben. Ennek hatására nagy válogatás nincs, azt eszem, amit adnak, azt is jellemzően kínainak és olasznak tartott ételekből svéd asztalról, amiben csak annyi helyi sajátosság van, hogy mindig van hozzá rizs. A standard ebéd vagy vacsora valami irdatlan levessel kezdődik, amit kétszer-fáromszor kell elhárítani, de még így is esély van rá, hogy elém kerül. (A leves mindig liszttel fehérre sűrítatt csiríz, úszó valamikkel, amik aztán a nevét adják, mint spárga leves, gomba leves, stb.)
Az első napokban éreztem, hogy ez nem mehet így tovább, ezért minden helyit, akivel kapcsolatba kerültem megkérdeztem, hogy mi a kedvenc kajája. És valahogy soha nem találtam hasonlót a svéd asztalon. A bhutáni egy nagyon furcsak sok szintű társadalom, ahol mindenkinek rangja van. Ennek következménye, hogy a sofőrök és az idegenvezetők nem esznek ott, ahol mi, turisták, hanem félre vonulnak egy külön szobába, spanyolfallal elhatárolt területre. Nagy ügyesen kifigyeltem, hogy ők más színű ételeket kapnak, mint mi. Simán lehet kérni, amit a idegenvezetőknek és a sofőröknek főznek, csak kérni kell.
Mióta erre rájöttem jutok hozzá bhutáni ételekhez. És fáj rendszeresen a hasam. A bhutáni konyha alapja a csili. Nem csak alapja, hanem tartóoszlopa padozata és tetőzete is. Az étele nevei így szólnak: csili sajttal, csili hallal, csili krumplival és sajttal, csilis marha, csilis gomba sajttal, stb. Amennyire sikerült rálátást szereznem, a csili adja az ízt, és a túrószerű friss sajt sűríti be az ételeket. A sajt miatt van egy alapíz, amit a csili iszonyatos csípőssége tetéz. Nekem nagyon ízlik, de óvatosan kell bánni vele; az első napokban komoly gyomorfájást okozott másnap a paprika.
A helyiek az ételekben lévő csilit még további csili paztával erősítik (állagában, mint az Erős Pista, de nemsós, és sokkal erősebb).
A köret mindig rizs - vörös vagy fehér -, erre kell rátenni a feltéteket. Szokatlan módon a tészta és a krumpli is feltétnek számít. A bhutániak egy tál ételt esznek és teát isznak hozzá. Nincs leves és nincs desszert. A levest amennyire lehet kerülöm, a desszert viszont jól esik az ebéd, vacsora lezárására.
Helyi italnak egy rizspálinkához, vagy még inkább a szakéhoz hasonlatos, rossz ízű, erjesztett és desztilált valami, az ara minősül. Lehet nagyon erős, és akkor pálinkának, vagy jobban feleresztett, és akkor bornak isszák. Aki nem fanyalodik az arára, azt teát kap. Van három helyi sör is. Ebből az egyiket nagyon kerülöm. 0.6 literes kiszerelésben érkezi, és egy üvegtől rendesen berúgtam az első este. Van azonban egy remek szűretlen búza sorük Red Panda néven.
Nem annyira az étkezési szokásokhoz, mint egyéb szokásokhoz tartozik a bétel rágás. A városi fiatalabbak élesen el is határolódnak tőle, mint valami olyan dologtól, mint nálunk a bagórágás lehetett valamikor. A diót aracea levélbe csomagolják és mészport adnak hozzá. A hagyomány azt tartja, hogy jót tesz az emésztésnek - állítólag az újabb eredmények szerint gyomorrákot okoz -, a hidegben felmelegít, de leginkább enyhe kábítószer, aljzószer. A bételt (a becsavarva, megmeszelve doma-nak hívják) sokáig rágják, majd kiköpik. Gyakorlatilag mindenütt: utcán, hivatalbana földre, dzongban a falra. A doma rágónak vörös a szája, nyelve, ajka és feketéka fogai (ha még nem estek ki). A kiköpött doma vörös plecsniként ott van mindenütt. A vidékiek 10 éves kor felett rágják, az öregeknek, akiknek már kihullott tőle a foga, van egy kis szerkezete, amivel rlőre összevágják, hogy csak szopogatni kelljen.