-
11035 megtekintéskarcsika (368) beszámolója
Értékelés:
0 pont
Téma:
Utazás időpontja:
2012.03.31 - 2012.03.31
- beszámoló
karcsika (368) beszámolója
március 31.
-------------
A mellém rendelt idegenvezető igazából az első pillanattól kezdve irritált, és kellemetlenül éreztem magam miatta. Bhutánba, mint azt már többször említettem, napi belépési illeték ellenében lehet utazni, ami elvileg tartalmaz mindent: szállás, étel, ital, belépők, idegen vezetés, jármű sofőrrel. Ezt tudtam, de arra nem voltam felkészülve, hogy az idegenvezető biztosítása azt jelenti, hogy soha egy pillanatot nem leszek egyedül, folyamatosan mellettem lesz valaki, ne adj’ még nekem kell igazodnom hozzá. Pedig ez képződött meg, ami a második nap végére teljes frusztráltságot és állandó dühöngést okozott (ami ugye a buddhizmus szerint az egyik legfőbb bennünk rejlő rossz tulajdonság, mindent meg kell tenni a kivédésére, a haraggal élés biztosan vezet a pokolba). Tegnap estére érett meg, hogy másik idegenvezetőt kérjek. Csúnya verbális csetepatévá fajult a dolog vele is és a főnökével is. Ma délben kaptam egy új vezetőt. Nem beszél nagyon angolul, nem sokat mond, de nem is idegesít. Az új idegenvezetővel új sofőr is jött. Mondjuk ő nagyon vicces, valamiért csak a városon kívül tud megfordulni. Még szerencse, hogy a városok nem túl nagyok, mert hiába van középen egy körforgalom, sofőrünk kimegy a lakatlan területre és ott néz ki magának körforgalmat visszakanyarodáshoz. Thimphunak ilyetén célzattal jártunk mind a két végén, de megcsinálta a manővert Paroban is.
Reggel a Thimphu erődítményénél, a dzongnál kezdtünk. A dzongok hálózatát a 12. században kezdték el építeni, de a rendszert igazán magas szintre az országot a 17. században egyesítő politikai-egyházi vezető emelte. Ő volt egyben, aki az egészen 2006-ig fennálló hatalmi rendet megalkotta, ahol az ország élén világi méltóságként a desi (1907-től a király), vallási vezetőként a főapát áll. Ők vezetik, azonos hatalommal, de különböző illetékességgel az országot. A dzongok ennek megfelelően a vallási és a világi irányításnak egyaránt helyet adnak, egy épületen belül. A dzongokat mindig a völgyek bejáratához építették, katonai erődítményként is szolgáltak; védték a vezetés méltóságait és az adminisztráció alkalmazottait, valamint védelmet nyújtottak a mögöttük elterülő városnak is. Bhutánnak 22 „megyéje” van, mindegyik megyének van dzongja, a megyei - ha nem is önkormányzattal, de valami hasonló adminisztrációval. A világi és vallási hatalom egyenrangúsága mai napig megvan, azzal a kitétellel, hogy harmadik hatalom gyakorlóként 2006-ban megalakították az első nemzetgyűlést, és azóta van parlamentje is az országnak. (Nem vagyok biztos benne hogy igaz, a vacsora asztalnál mondta valaki, hogy a nagy pálfordulásnak az abszolút monarchiából az alkotmányos monarchiába az volt az oka, hogy e nélkül az ország nem kérhette felvételét a nemzetközi szervezetekbe, ergo nem részesült a nemzetközi pénzalapokból sem.)
Szóval a dzongnál kezdtünk. Fantasztikus építmény, sokszázszor sokszáz méteres, egyik végén a király hivatalával, a másikon egy (a) templommal. Az építményt 1642-ben kezdték el építeni, és 4 év alatt készült el. Azóta ugyan néhány része kisebb-nagyobb rendszerességgel leéget, összedőlt földrengésben, de mindig helyreállították, és soha nem sikerült bevenni. Jó sok képet töltök fel róla.
Még a régi vezetővel megnéztük a kezdetben tökéletes időrablásnak tűnő, kb. 50 méter magas Buddha szobor építését, de aztán mégsem volt teljesen értelmetlen. A szobor is érdemel szót (50 méternél magasabb, bronzból van, nagyon sokba kerül, négy éve építik, de kell még neki még két év, állítólag a legnagyobb Buddha szobor lesz a világon stb.), de a hegy tetejéről remek kilátás nyílik a városra. Thimphu ugyan fentről sem szép, de jól látható, hogy a dzong hogyan uralja a völgyet fizikai valójában.
Ebédnél egy fiatal amerikai fickóhoz ültem le. Kínában dolgozik, és 8 napra jött Bhutánba. Nagyon furcsa volt, hogy pont ugyanazt gondolja az országról, mint én. Bennem egyre erősebb a gyanú, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Egyrészről sokkal nagyobb a csinnadratta Bhután körül, mint amit ténylegesen ér, másrészről a nagy nemzeti boldogságuk sem úgy működik, mint az hirdetik. A reggeli asztalnál egy Dél-Afrikai csoporttal ültem együtt, akik el voltak ámulva, hogy milyen gazdag, csodálatos ez a hely, mennyire bűbájosak az emberek, mennyire jó itt minden. Nem mintha egy pillanatra is megremegett volna a hitem magamban, de én ebből nem sokat vettem észre. Az amerikainak megerősített a meglátásomban: az ország valahogy irracionális, túl sokat költenek tényleges bevétel nélkül, minden erősen túlméretezettnek tűnik egy 600 ezres országhoz képest, és főleg irracionálisan drága, ahhoz képest, hogy mit nyújtanak érte. Thimphuban egyes vélekedések szerint 100, más vélekedés szerint 130 ezer ember él. Az elmúlt 4-5 évben nőtt meg nagyon a lakosság, mert mindenki ide akar jönni dolgozni. Ipar az speciel nincs a városban (nem fér össze a gross national happiness eszményével). Dolgozni lehet a kormánynak, a turisták és a helyi lakosok kiszolgálásában (boltok, biliárd terem stb.). Eddig senki nem tudta megmondani, hogy mit csinál itt munkalehetőség nélkül egy Kecskemétnyi ember. Az egész város tele van kormányhivatalokkal. Még a hegyek hósapkájának vastagságára is van egy hatalmas hivatal, de nem hinném, hogy ennyi embert alkalmazni tudnának. Rengeteg építkezés folyik, de az építkezéseken nem dolgoznak bhutániak, kizárólag indiaiak.
De még csak három napja vagyok itt, nem láttam eleget a pálca töréshez.
Paroba indulás előtt még tiszteletünket tettük a sokat ünnepelt hétvégi piac előtt. Minden úti könyv szerző úgy emlékezik meg róla, mint valami hihetetlen csúcspontját a thimphui tartózkodásnak, sőt azt tanácsolják, hogy ez legyen az úti terv készítésének egyik nagy súllyal figyelembe vett szempontja. Lehet kapni répát, meg retket, meg hagymát is, káposztát és krumplit. Szerintem, ha valaki Bhutánra adja a fejét és talál magának jobb elfoglaltságot, hagyja a fenébe.
Paroban holnapután kezdődik Bhután legnagyobb ünnepség sorozata a Paro cecsu (angolosan tsechu). Mi is ezért jövünk most. A cecsuig megnézzük a Paro-völgy legérdekesebb látnivalóit, köztük a Tigris fészek elnevezésű kolostort. Ma délután 4 felé értünk Paroba, pont úgy, hogy még legyen idő végigjárni az egész bhutáni utazás egyik kihagyhatatlan állomásának aposztrofált Nemzeti Múzeumot. A múzeumnak helyet adó 400 éves őrtornyot három éve megrongálta a földrengés, s most csak egy kisebb része van kiállítva a mellette lévő épületben. Nagyon kisebb része, igaz, hogy az legalább érdekes.
A múzeum után a várostól jó 5 km-re lévő szállodához mentünk. A legkellemetlenebb abban, hogy nem magamnak foglalok szállást, hanem a túraszervező intéz mindent a legminimálisabb ráhatásom nélkül (nem én akartam így, Bhutánba jelenleg csak így lehet utazni), hogy akármennyire is rendben van a szállás, messzire esik mindentől, és egyszerűen nincs mit csinálni sötétedés (6 óra) után. Képeket rendezgetek és naplót írok, de még rengeteg mindenre lehetne hasznosan fordítani az időt.