Megérkezés Bhutánba
18644 megtekintéskarcsika (368) beszámolója
Értékelés:
5 pont
Téma:
Utazás időpontja:
2012.03.29 - 2012.03.29
Megérkezés Bhutánba beszámoló
karcsika (368) beszámolója
2012. március 29. Kathmandu, Buthán
----------------------- ---------
Reggel a Druck Air három gépnek egyikével egy 110 személyes A319-esselnmegérkeztem Bhutanba. Annak ellenére, hogy már január végén sem lehetett jegyet kapni erre a járatra vagy tíz hely üresen maradt.
Sajnos a szárny felett és középen ültem, semmit nm lehetett látni a helyekből, pedig a pilóta hossza magyarázta, hogy mi van bal és jobb oldalon, illetve milyen magas. Azaz valahol a hegyek felett repülhettünk. Az egyetlen, amikor láttam valamit a leszállás volt, de azt mondjuk szívesen kihagytam volna:a repülőtér lent a völgy fenekén fekszik, ha jó láttam, akkor azon az oldalon, ahol kiláttam le kellett a hegyoldalból nyerni, hogy legyen hely a leszálláshoz. És nem túlozták el a nyesegetést, ijesztően közel volt a gép szárnya a domboldalhoz.
Nagyon jópofa volt, hogy amint leszálltunk a gépről mindenki szétszéledt a pályabetonon, és bőszen fényképezni kezdte a flottát. Tekintettel arra, hogy csak bhutáni gépek jönnek ide, és mind a három itt volt, akár a kifutón is lehetett volna flangálni, és az égvilágon senkit nem zavart a turisták szétszéledése.
A repülőtéren már mindenki a nemzeti viselet go-t hordja. Olyan, vagy ugyanaz, mint a buddhista szerzetesek csuhája, csak nem bíbor, tetszőleges színben, mintázattal viselik. Kicsit tényleg olyan, mint visszacsöppenni az időben. A nők viselete a kira, képeken majd valószínűleg százával fognak előkerülni.
Mint arról már szó volt Bhutánban nem lehet szabadon utazni. Egy napi díjban meghatározott, nagyon magas összeget kell kifizetni, ami azonban tartalmazza a szállást, az ennivalót, a bérelt autót sofőrrel és az idegenvezetőt. Ha mindezeket magam venném meg külön-külön, akkor is simán kijönnék a harmadából, a másik kétharmad annak a díja, hogy egyáltalán bemehetek az országba. Tehát a repülőtéren várt az idegenvezető, aki valószínűleg velem lesz a következő kb. két hétben egy hatalmas terepjáróval. Már maga gondolat is zavart, hogy a szabadságból le kell adni, és mindenhová egy guide fog követni, egy kicsit feszélyez a túl nagy külsőség, sokkal inkább az egyedül utazáshoz vagyok szokva, kevésbé ahhoz, hogy minden készen érkezzen.
Bután ezen részét úgy kell elképzelni, mint egy összegyűrt lepedőt: a meredek hegyoldalakba mély – de tényleg nagyon mély – völgyeket vájtak a folyók, egy-egy völgy szinte külön ország volt valamikor; a völgyekben csak a folyómederrel párhuzamosan lehetett közlekedni, egyik völgyből a másikba csak a folyók összefolyásánál lehetett átmenni. Ergo nem is közlekedtek túl sokat. A reptér a Paro-völgyben van, a második legnagyobb várostól (a hihetetlen 40.000 lakosú) Parotól pár kilométerre. A programot Thimphuban, a fővárosban kezdjük, ami az alig 40 km távolság ellenére jó másfél órás autóútra van innen. Ezalatt van idő beszélgetni az idegenvezetővel, akit ugyan jobban érdekel, hgy mi van Magyarországgal, mint az, hogy értelmezhető információval lásson el, ennek ellenére sikerül némi használható információt kiszedni belőle.
Legnagyobb szomorúságomra az kicibált információ hatására kicsit foszlik a mesevilág illúzió.
Buthán azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy valamikor a 80-as évek közepén kitalálták, hogy számukra nem a gazdasági növekedés (nem a GDP – Gross National Product=Nemzeti össztermék - és annak növekedése) a fontos, hanem a nemzeti boldogság (Gross National Happyness = Össz Nemzeti Boldogság) növekedésére koncentrálnak. Nem attól jobb valami, hogy gazdagabbá tesz-e, hanem attól, hogy ettől boldogabb lesz-e a nép. Ebből az alaptézisből következi, hogy meg kell őrizni a nemzeti hagyományokat, mint a viselet, az életmód, a környezet, de egészen furi levezetésekhez is vezethet. Erre talán a legviccesebb, de igen jellemző példa, hogy az ezredforduló táján felszerelték Thimphu szinte egyetlen valamirevaló kereszteződésében az első forgalmi lámpát, lecserélve az addig forgalmat irányító fehér kesztyűs rendőrt. A níp egy ideig tűrte, majd felkélt ellene, mondván, hogy a lámpa nagyon személytelen (értsd: csökkenti a boldogságot) . Így hát a rendőr visszakerült a kereszteződés közepére, és ma nekem is módom volt megcsodálni, hogy milyen félelmetes rátermettséggel bánik el egy budapesti mellékutcát alig meghaladó forgalommal. Ez persze vicces, ugyanakkor Buthánban a világon a legmagasabb az egy főre jutó tűzi fa használata (a hegyekben csak fával lehet fűteni), mégis Bhután az egyetlen ország a világon – állítólag – ahol húsz éve folyamatosan nő az erdővel borított terület.
A boldogság, mint a legfontosabb elérendő cél egy igazi mesevilág borzasztóan vonzó képét rajzolja fel, nagyon is azonosulni vele, és könnyű egyetérteni azzal, hogy a boldogság érdekében egy ország elvágja magát a külvilágtól, a belső értékeire koncentrál, és amúgy értelmezhetetlen összeget (itt: napi belépési illeték) kér azért, hogy felfedje magát a külvilágnak. (A belépési illeték összegét pillanatok alatt meg lehet találni valamelyik keresőben, én nem fájdítom magamat azzal, hogy felidézzem. Annak aki mégsem keres legyen elég annyi, hogy egybehangzó vélemények szerinte ezzel a díjjal Bhután a világ első három legdrágább úti célja közé tartozik.)
Más kérdés, hogy igaz-e a külvilág felé mutatott arc, ki lehet-e lépni a fő sodorból, van-e más út egy ország számára, mint amit a legtöbb gazdaság követ, és fenntartható vagy sem, de működni tűnik összességében. Amit láttam és hallottam, olvastam az nem feltétlenül van összhangban az ideákkal. Nem vagyok biztos benne, hogy jól értek mindent, még keresem a bizonyítékot vagy a cáfolatot. Nem megyek elébe a kutatásnak, úgyhogy nyitva is hagyom a kérdést, inkább feltöltök néhány képet, amik viszont egyértelműen a mesevilág arculatot támasztják alá.